2. fejezet (4. rész)

  Csütörtök hajnal, 1:39

   Egy örökkévalóságnak tűnt, mire dr. Howard visszajött. Harry fészkelődött, miközben a technikai diagnózist mondta a doktor, ami még mindig az volt, hogy még teszteket végeznek. De a friss hírekkel fejezte be, amiket Harry már annyira várt. - Néhány percre megnézhetitek őt - de Harry már talpon volt és kiment az ajtón mielőtt még kimondta volna az orvos az utolsó szótagot.
   317-es szoba; ebben a szobában volt Louis. Harry kétségbeesetten nézegette a szobaszámokat az ajtókon, a szíve pedig egyre gyorsabban vert, ahogy közeledett. 314...315...316...317. Harry megállt és benézett a szobába. Olyan volt a szoba, mint egy filmben. A merev kórházi ágyat készülékek és drótok vették körül. Nem érdekelte, hogy a könnycseppei az arcán lefolynak, kinyitotta az ajtót és beléptek. A nővér felnézett és bátorítóan rájuk mosolygott mielőtt megnyomott egy gombot az egyik készüléken és megkerülve őket, kiment az ajtón.
   Harry félénken közeledett az ágy felé amikor végre meglátta a legjobb barátja arcát, a kezét a szájára tette és fuldokolt. Úgy nézett ki, mint egy kínai baba.
   Később, amikor már képes volt mindenféle felfordulás nélkül odamennie, Louis arcát látni olyan szürreális volt. Ő volt a legidősebb közülük, de ő volt a legalacsonyabb, a legvékonyabb, a legenergikusabb és a legfiatalabbnak kinéző. Legtöbbször Harry nem is vette észre a magasság vagy a korkülönbséget, mert Louis fizikai lény volt - a személyisége tette nagyobbá, erősebbé és magasabbá, mint amilyen egyébként volt. Csak feküdt az ágyon, össze volt kötve azokkal az ijesztő gépekkel, sápadtan, öntudatlanul és átkozottul törékenyen, úgy nézett ki Louis, mint egy 10 éves. A szívmonitor felől pittyegés hallatszott és a lélegeztetőkészülékből állandó susogás jött, de  szobában halálos csend volt ezeken kívül. A csend Harryt megőrjítette, ugyanúgy, mint a barátja látványa, amint az életéért küzdött. Louis sosem volt ilyen csendes - még alvás közben sem. Hogyan lehet az, hogy Harry sosem vette észre, hogy milyen finom arcvonásai vannak Louisnak? A szempillái hosszúak, az ajkai elég nőiesek voltak és... azok a szeplők eddig is ott voltak az orrán? Harry a takarón nyugvó kézre tekintett. Hogy lehet az, hogy nem vette még észre ezelőtt, milyen vékony és nőies Louis keze? Miután figyelmesen megnézte barátja kezét, Harry gyengéden megfogta Louis kezét és megszorította. Hogyan lett a barátja ilyen törékeny?
   - Louis? - suttogta. Louis meg sem moccant, ami soha, de tényleg soha nem fordult elő. Louis mindig reagált, amikor Harry beszélt hozzá.
   Harry megborzongott és becsukta a szemét, miközben Liam átölelte Harry vállát. Harry érezte, hogy Liam könnycseppjei a nyakába csöpögnek és a szabad kezével megfogta a barátja fejét, belemarkolva a hajába. Zayn és Niall megfogták Louis másik kezét és egy pillanatig álltak ott együtt, csak nézték Louist.
   - Miért nem mondtad el nekünk? Miért nem mondtad el nekem? - suttogta Harry Louis fülébe és észrevette, hogy Liam az orra alatt motyog.
   - Miért voltál ennyire buta és makacs? - folytatta Harry hangosan és mérgesen. Niall és Zayn felnézett. - Jobb, hogyha elkezdjük megszervezni a temetését, mert ha majd jobban lesz, akkor meg fogom ölni, amiért végig kellett néznünk ezt.
   - Harry! - a három másik fiú döbbenten tiltakozott. De a figyelmeztetést hirtelen egy hangos pittyegés szakította félbe. Visszhangzott az egész szoba tőle. Mindannyian felálltak és letaglózva körbenéztek. Zayn Liamre pillantott. - Mi folyik itt? - ezután egy riasztó elkezdett szólni. A szívritmus számláló monitor elkezdett villogni és Harry kétségbeesetten bámult. Nem! Nem! NEM!
   - Kibaszottul ne merészeld ezt! - kiáltotta, majd Louis keze felé nyúlt és megragadta azt.
   - Harry! - kiáltotta Liam és próbálta elhúzni őt.
   - NEM! - sikoltott fel Harry, miközben rázta öntudatlan barátja karját, mint egy rongybabát. - Kibaszottul ne merészeld ezt Tomlinson! Ne merészeld! Én mondom neked, kibaszottul ne csináld ezt!
   - Harry!
   Hirtelen erőteljesen hátrébb tolta őket pár felnőtt, majd orvosok és nővérek egy csoportja Louis ágya  köré tódult. Harry azzal a férfival harcolt, aki az ajtó felé tolta őt. - NEM! LOUIS! Ne! LOUIS, ne! - érezte, hogy az erős kezek megmarkolják őt a derekánál és hátrafelé húzzák őt. Rugdalózott és kiabált, próbálta szabaddá tenni magát.
   - Harry! - kiáltotta Liam Harry fülébe. - Ki kell innen mennünk , mert itt útban vagyunk.
   - Nem! Louis... - Harry hátraesett, át az ajtón, Liamnek sikerült elkapnia őt. Harry abbahagyta a harcolást és az ágyat bámulta. A nővérek beszélgettek és leszedték a vezetékeket. Harry látása elhomályosodott. - Kurvára nem próbálj meg itt hagyni... - suttogta és Liam karjaiban összetört.
   Az ablakon át látták, amint egy nővér gyógyszert adagol az infúzióba. Egy másik nővér Louis mellkasáról lehúzta a pólóját, majd a kék ruhás orvos két tappancsot helyezett a csupasz, hófehér bőrére. - Töltsétek 200-ra! Kész! Mehet! - A pattogó hangot félelmetes ropogás is kísérte, amikor Louis háta ívben felemelkedett az ágyról. De a riasztó még mindig szólt. Az orvos egy újabb adag adrenalint kért. - Töltés! Mehet! - Louis háta újra megemelkedett. De a riasztó még mindig hangosan szólt. - Töltés! Mehet! - A riasztó megállt és a ritmikusan csipogó hang visszatért. Harry és Liam remegve a padlóra süllyedt. Jézus Krisztus.